Marius von Mayenburg Paraziták című drámájának szereplői két egymást maró pár és egy öregember, aki autóbalesetet okozva egy életre kerekesszékbe kényszerítette az egyik férfit. Mindannyiuk élete rohamosan épül le, s ők nemhogy tehetetlenül tűrik, hanem észre sem véve segítik elő önnön pusztulásuk. Már-már banálisnak tűnő kegyetlen történet, egy mélységesen valóságos abszurd világ. Az értékrendek felborultak, a kapcsolatok kiürültek, a színpadon a magukét hajtogató kompromisszumképtelen torzók vannak – egyszerre van ebben valami büchneri és csehovi, nyers líra és könyörtelen dráma.
A kolozsvári színművészetisek ezeknek a sorvadó véglényeknek a lelkét próbálják megfejteni, az embertelenben megtalálni az esendőt, emberit. Előadásuk magányról, fájdalomról, szeretetéhségről, szeretetről és szerelemről, kóbor, sérült emberi lelkekről szól, akik észrevétlenül felszámolják magukat. Egy előadás rólunk, a ma emberéről. Felkavaró, hideg tükör, amiben ismerős arcokat látunk.
„...Nem a testi betegségek, nem az autóbalesetben szerszett bénulás, és nem az ezt okozónak a bűntudat jelenti az igazi fájdalmat. Nem ezek okozzák ezt a viselhetetlenül nagy terhet. Abban, hogy ezt így tudjuk érezni, abban az ifjú színésztanoncok játéka, a maga nagyon finoman, tónusaival éreztetett érzékletessége az, ami teljesen jól képes ezt árnyalni. Értelmezni, hogy az önelfogadás, önismeret mindig a legjobb ellenszere a magát folyamatosan megölni akaró, mindeközben a másik vérét szívó élet berendezkedésnek. Akkor is jó előadás ez, ha ezt a fajta parazitizmust nem mindig, és nem egyformán kiegyenlített erősséggel sikerül megmutatniuk.”
Csatádi Gábor – 7 óra 7
„Megtört emberek nyomasztó élethelyzetével találkozunk, hiányzik a karakterek embersége, saját keresztjük súlyát a másik személy nyomorának a tükrében látják. Az előadás maga sokkoló, húsbavágó és undort keltő, azt hiszem, ezek a szavak jellemzik igazán. (…) Nem könnyű megérteni a karaktereket, de talán nem is ez a fontos – a versek, a zene, a monológok viszont segítenek ebben. Az előadást leginkább a mindent körüllebegő gyászos hangulata teszi igazán felejthetetlenné. Még ha drasztikus látványvilággal is, de eléri azt, amit a modern színháznak el kell érnie: elgondolkodtat, indulatokat kelt és a képünkbe törli a világ szennyét.”
Ambrus Kata - Campus
Ringo: Pál Attila
Betsy: Puzsa Patrícia
Friderika: Molnár Enikő
Patrik: Okos Ákos Attila
Multscher: Csokán C. Raul
Rendező: Bodó A. Ottó
Asszisztens: Csuszner Ferencz
Látványvilág: Bocskai Gyopár, Bodó A. Ottó
Szcenikus: Tenkei Tibor
Zenei vezető: Kovács Áron Ádám
Koreográfus: Sinkó Ferenc
Hangfelvétel: Borsos Levente, Kerekes Zsolt
Báb: Csiszér József
Technikai munkatárs: Almási Attila, Lovassy Cseh Tamás
A Creatív Média Színházi Ügynökség szíves segítségével.
